Emlékszem a múlt nap elmentük sétálni. Sütött a nap. Volt valami nyüzsgés is...Á, nem is nyüzsgés: a madarak csiripeltek. Valami vidám nótát énekeltek. Talán őket is betöltötte a szeretet.
Sokat jártunk. Keresztül-kasul. Megszimatoltunk minden virágot, fűszálat. Örvendtünk minden egyes napsugárnak. S ketten voltunk. Végre. Csak mi. Édeskettes. Olyan rég láttam ennyire felszabadultnak.
Talán ő is örült annak, hogy elmenekültünk a szürke hétköznapok elől.
Ma meg csuda-finom vacsit készített nekem. Volt benne sok olyan, amit szeretek. Amikről csak ő tudja, hogy mennyire odavagyok értük.
Most meg kinnt ül a napozóágyon. Megint a kedvenc könyvét olvassa. "Üvöltő szelek". Néha, ha ketten vagyunk, csak mi, nekem is olvas belőle. Szeretem ha felolvas. Olyan nyugtató a hangja.
Talán ez a megfelelő pillanat. Odamegyek mellé s megmondom neki, hogy mennyire odavagyok érte.
Lassan megközelítem. Felülök mellé. S megnyalom az arcát. Megleptem vele. Talán nem számított rá, hogy ennyire szeretem.
- Hééékás, Petra. Hiszen ennyire szeretsz, te öreg kutya? De azért nem kell össze-vissza nyaldosni. Mit szólsz: kimenjünk még egyet sétálni? Mint a múltkor. Olyan szép volt. Hátha ma is csiripelni fognak a madarak. Megyek is az örved után.
