Karácsonyi ünnepi misén hangzott el a következő kis történet. Rég hallottam olyat, ami ennyire megtetszett volna, így gondoltam, hogy megosztom veletek is, ünnepi bejegyzésként. Ezzel szeretnék békés, kellemes Ünnepet kívánni mindenkinek :)
A gyülekezet idén is egy betlehemes játékkal kívánta emlékezetessé tenni a szentestét. Csak az jelentett változást, hogy most az ifjúsági csoport írta meg a forgatókönyvet. A fiatalok figyelme tényleg mindenre kiterjedt. Nem felejtették ki az ökröt és a szamarat sem, sőt még a szalmára is gondoltak.
A főpróbán aztán, amin közismerten minden félre szokott sikerülni, félre is sikerült szinte minden. Alig akadt olyan szereplő, aki kívülről fújta volna a szövegét, a díszletek sem voltak készek. Ami viszont a legmegbocsájthatatlanabb hiba volt: a három királyról egész egyszerűen megfeledkeztek. Kideríthetetlen okok miatt ezt a három szerepet nem osztották ki senkinek.
Mivel azonban a három király nélkül elképzelhetetlennek tűnt a történet színrevitele, valaki azt javasolta, hogy kérdezzék meg gyorsan a jelenlevőket, beugranának-e hárman a királyok szerepébe. A vállalkozóknak már nem kellene kívülről megtanulniuk a szövegüket, az is elég lenne, ha szótlanul letennék az ajándékaikat a jászol elé.
Így is történt.Majd egykettőre elkérkezett a Karácsony, a templomi műsorral együtt. Zsúfolásig megtelt a templom. A nézők kíváncsian, a szereplők izgalommal várták a fejleményeket. Zökkenőmentesen indult a betlehemes játék, később sem csúszott be semmi hiba, senki nem sült bele a mondanivalójába, de ha valakire mégis rájött a dadogás, akkor az épp a legjobbkor történt, remekül beleillet a karácsonyi történések sorába.
Elkövetkezett az utolsó jelenet, ama három szereplő föllépése, akik az utolsó utáni pillanatban kerültek királyi méltóságba. Ők nem próbáltak össze, hanem rögtönöztek, miként ez a való világban lenni szokott.
Az első királyt egy negyvenes férfi alakította, talán valamivel idősebb is lehetett. Mankó volt nála, amire láthatólag nem volt szüksége. Feszülten figyelt rá mindenki, amikor mankóját a jászol elé fektetve megszólalt:
- Idén autóbalesetet szenvedtem. Kórházba kerültem, ahol senki sem tudta megmondani nekem, hogy fogok-e járni valaha. Minden apró javulást nagy ajándéknak tekintettem. A lábadozás hetei megváltoztatták az egész életemet. Figyelmesebb és hálásabb embert faragtak belőlem. Már semmi sen jelentéktelen vagy magától értetődő a számomra. Sem a reggeli fölkelés, sem az ülés, sem az állás, sem a járás, sem hogy valahol ott lehetek- mindezt ajándéknak tekintem. Hálám jeléül teszem le ezt a mankót annak jászlához, aki talpra állított engem.
Nagy-nagy csönd uralkodott a templomban, amikor a második király megjelent. A második király valójában királynő volt, egy kétgyerekes anyuka. Ő így szólt:
- Én olyasmit szeretnék neked adni, amit se megvásárolni, se látni, se becsomagolni nem lehet, de ami most mégis a legnagyobb értéket jelenti a számomra. Az igenemet adom neked, azt a beleegyezést, amivel igent mondok az életemre, arra, amivé alakult, ahová mind a mai napig elvezettél, holott menet közben sokszor alig tudtam elhinni, hogy van valami terved velem. Igent mondok az életemre mindenestül, beleértve a gyöngeségeimet, éppúgy, mint az erősségeimet, félelmeimet és a vágyaimat, a hozzám tartozó embereket. Igent mondok a kételyeimre és hitemre egyaránt. Neked adom azt, hogy igent mondok rád, világ Megváltója!
Előlépett a harmadik király. Merész frizurájú, a legutolsó divatot hanyag eleganciával követő fiatalember, akinek megjelenése midnen buliban magára vonhatta volna a csajok elismerő pillantásait. Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta, amikor meglehetős hangerővel megszólalt:
- Én vagyok az a király, akinek nincs semmi adottsága, adománya. Nincs semmi ajándékom a számodra. Amim van, amivel tele vagyok, az csupa félelem és nyugtalanság. Talán úgy nézek ki, mintha nagy kanállal falnám az életet, de az az igazság, hogy a látszat mögött nincsen semmi, nincs önbizalom, nincs cél, nincs remény. Van azonban bőven csalódás, sok hiábavalóság, számtalan sérülés. 'Király' vagyok, akinek semmije sincs. Nagyjából mindenben kételkedem, benned is, jászolban fekvő gyermek. Üres a kezem. A szívem tele, telve a kiengesztelődés, a megbocsájtás, az elfogadottság, a szeretet utáni vágyakozással. Feléd nyújtom üres tenyeremet,s kíváncsian várom, hogy van-e számomra valamid...
A templomhajóban a királyok megjelenését követő megrendültség megtörhetetlen, szótlan csöndbe torkollott. A betlehemezés véget ért, de sokáig senki sem mozdult.
Elsőként József ócsudott fel, odalépett a jászolhoz és kihúzott egy szalmaszálat. Beletette az ifjú király üres markába, s azt mondta neki:
- Ez a gyermek a jászolban az a szalmaszál, amibe belekapaszkodhatsz.
Ekkor valamennyien úgy érezték, hogy többé-kevésbé ők is üres kezű királyok, tömött zsebük és gazdag karácsonyi ajándékaik ellenére is. Szinte tapintani lehetett az emberek megindultságát.
Meg is indultak valóban,mindannyian előre mentek a jászolhoz, amelyből mindenki kihúzott egy szalmaszálat magának. Egyszerre csak nyilvánvaló lett valamennyiük előtt, hogy nem szégyen az, ha üres a kezünk, sőt egyenesen ez az előfeltétele annak, hogy átvehessük a felénk nyújtott ajándékot.
.
