Gondolat zuhatag

  Sok volt a gondolat, amiről úgy gondoltam, hogy majd a mai nap végén írni fogok. A lehető legbanálisabb, de talán az utóbbi időben számomra a leglefoglalóbb mellett maradtam.
  Miért van az, hogy az ember sokszor léte során nem találja a helyét? Miért van az, hogy annak ellenére, hogy kedves és szerethető emberek veszik körül, ő még mindig elégedetlen? Miért érzi azt, hogy valami hiányzik? Miért van az, hogy emberi génekbe kódolták azt, hogy olyanokhoz ragaszkodjunk, kik számára tán létezésünk tudata is kétséges vagy legalábbis könnyen felejthető?
  Jó dolog ez az egyetem, nehézkes viszont számomra a régi baráti közeg elfeledése. Az újat elfogadtam ugyan, de tán szükségem lenne a régire. A régi, ami annyi időn keresztül napjaimnak része volt. Amiről annyi időn keresztül azt hittem, hogy igazi és örökké tartó lesz. Mindenhol erről szól az egyetem? Felejtsük a régit, ássuk minél mélyebbre s kezdjük teljesen nulláról?
  Lehet, hogy csak én vagyok kissé a múltban leragadva, kinek késlekedik a tökéletes újrakezdése? Az az újrakezdés, ami terveimben állt? Lehet, csak számomra fontosak már azok a bíztatások, melyeket egymásnak mondtunk? Lehet, hogy pár nap múlva már nevetni fogok ezen a naív bejegyzésen, de egyelőre fontosnak tűnik.

  Ne gondolja senki, hogy az ilyen elmélkedések mellett lankad a lelkesedésem az orvosi iránt! A kis buzdító csomag, amit Kokitól meg Leheltől kaptam az még mindig kitart. Így, hát magasröptűnek hitt elmélkedéseket a kisujjából kirázó, bennem jól elveszett filozófus mellett, itt lakik egy jövendőbeli orvos néni! És rettegj Vásárhely, mert jövőre MEGYEK!!!!! Egyszer félig feladtam már... soha többé!