Játszótér.

A szesszió teljében talán a könyörtelenül rohanó világról kellene zavaros gondolatokat lejegyeznem. De ehelyett inkább másra szavaztam. Itt van egy már régebben megírt kis bejegyzésem a kedvenc kis helyemről. Egy csipetnyi Seholország Kolozsváron: a játszótér.

Mindenkinek szüksége van egy kis helyre, ahol eltud rejtőzni a világ nagy gondjai elől, ahol a nagy zaj közepette csendre tud találni. Nekem is van egy ilyen kis helyem, mégpedig a lakásunk közelében levő kis játszótér. Szeretek oda elmenni, leülni egy padra és figyelni. Figyelni azt, ahogyan a gyerekek betöltik a teret és saját kis világukban eljátszadoznak. Figyelni azt, ahogyan a nagyszülők szeretete kinyilvánul, amikor éppen óva intik unokáikat, hogy lassabban száguldjanak. Talán engem faragtak rossz fából, de sokszor nehéz megküzdenem az örök- rohanó kolozsvári életmóddal. Szükségem van néha arra, hogy csendben legyek. Emiatt választom mindig a kis játszóteremet.

Kicsit irónikusnak tűnhet, hogy a világ legzajosabb teremtményei, a gyerekek között találom meg a csendet. De nekem nem feltétlenül „külső” csendre van szükségem, hanem „belsőre”. A gyermeki ártatlanság, jókedv egy olyan pajzs mely megtud védeni minden külső rossztól és egy olyan kis világba kalauzol el, ahol a belső csend és elégedettség honol. Irónikus az is, hogy tinédzser korában az ember mindig felnőni akar, mikor meg átléptük már a felnőttkor küszöbét akkor mindig visszavágyunk a mesék világába, ahol szabadon szárnyalhattunk Pán Péterrel Seholországba. Egy ideje viszont már nem divatosak a mesék. Negatív értelmet kapott az a szó, hogy „gyerekes”. Egy felnőttnek mindig komolynak kell lennie.

Pedig mennyivel egyszerűbb még az élet nagy gondjait is egy kis gyermeki jókedvvel, reményteliséggel kezelni. Annyi elnyűtt arcot látni az utcákon. Mindenki csak rohan a fülhallgatóval a fülében, semmire sem figyelve. Mindenki komor arcú felnőttet játszik.

Egy feltöltő játszóteres időintervallum után mindig igyekszem mosolyogni az utcán. Mert nincs is jobb dolog annál, mint ha egy idegen szembemosolyog. Engem  nagyon feltud dobni. Lehet, hogy a mosolyommal kiesek a komor arcúság játékából, de talán jobb is abból minél korábban kiesni. Próbáljuk meg inkább a fülhallgatót kivenni a fülünkből és megtanulni értékelni az élet apró kis örömeit,  megtanulni ismét gyermeki vidámsággal, derűlátással kezelni a nem mindig egyszerű problémákat. Nem azt állítom, hogy a felnőttek világában élni nem nehéz, de talán éppen amiatt lenne néha arra szükség, hogy kitörjünk és pár percig mindannyian gyerekek legyünk.  

A múltkori verseny győztesét illetően pedig a felkért bizottság nehezen tudott dönteni. A szoros küzdelmet látván, úgy döntöttem, hogy mindkét verset díjban részesítem. Gratula nektek és majd tessék rajtam behajtani a díjakat, ne tűnjenek el az idő fátyla mögött. És természetesen a következő felhíváskor is aktiváljátok magatokat :)